Tamara de Lempicka – Kék sál, 1930
Az egykori Tamara Gurwick-Gorska, ha igaz, 1898-ban született Varsóban, gazdag lengyel anya és orosz apa gyermekeként. Elkényeztetett, kultúrától átitatott gyermekkorának az 1917-es forradalom vetett hirtelen és drámai véget. Akkor kényszerült első ízben emigrációra: férjével, Tadeusz Lempickivel Párizsban telepedett le.
Elsősorban kenyérkereseti megfontolásból kezdett el festeni, de ezt rövid idő alatt sikerült összhangba hozni társadalmi becsvágyával. Elvégezte az Académie de la Grande Chaumiere-t. Kubista mesterei, mint André Lhote és Maurice Denis ugyanúgy befolyásolták, mint gyermekkori emlékei a reneszánsz művészetéről a nagymamájával többször megismételt olaszországi utazásokon, majd a Louvre-ban tett gyakori látogatások, a régi mesterek klasszikus egyszerűségének vonzereje.
Az érzéki, titokzatos, kihívó ízlésű, kirívóan öltözködő de Lempicka egyhamar a dekadencia és a fényűzés jelképévé vált az 1920–30-as évek Párizsában, a világ akkori művészeti fővárosában.
Szembeszökő festményei minden más művésznél jobban voltak képesek megragadni a modernizmus, a gépiesedés, az art deco szellemét, kifejezni a gazdagság és dekadencia kombinációját, ami annyira jellemezte a francia fővárost.
De Lempicka, a divatos és keresett portréfestő büszke volt arra, hogy 28 éves korára megszerezte első millióját, sőt kora üzletileg egyik legsikeresebb művészének számított, aki a legkülönbözőbb párizsi szalonokban állított ki, és 1925-re túl volt első önálló tárlatán Milánóban.
Igazi femme fatale lehetett: kicsapongó, elborzasztó életformát választott magának, ujja köré csavarta a gazdag, öreg, arisztokrata férfiakat, kereste a befolyásos, intellektuális művészek, mint Gide vagy Cocteau társaságát, és elcsábította a fiatal, jóképű fiúkat, akik azonban nem voltak képesek szexuális étvágya kielégítésére. Festményeinek némelyike felkavaró, kényelmetlen látványa is félreérthetetlenül elárulja, de Lempicka leplezetlenül biszexuális volt.
De Lempicka egyik legjellegzetesebb női kliense La Salle grófnő, kora jól ismert társasági lénye volt. Londonban bemutatott terjedelmes portréján a szinte ijesztő termetű amazon izmos combjait hangsúlyozó férfias, fekete nadrágkosztümben, fehér ingben, zsebre vágott kézzel, szigorú, fürkésző tekintettel jelenik meg.
De Lempicka egyik mesterműve, A szép Rafaela zöldben is. A firenzei manieristák stílusát felidéző festményen a meztelen Vénusz istennő modern, lecsupaszított környezetben jelenik meg, jeges szexualitást árasztva magából.
Lánya, Kizette visszaemlékezéséből kiderül, hogy de Lempicka a Bois de Boulogne-ban sétálva lett figyelmes az érzéki teremtésre, aki közel egy évig volt múzsája és kedvese. Kizette maga több gyermekkori portréval is „képviselteti magát” a kiállításon, és őt az anya még viszonylag megkíméli a más kislányokat sokat tapasztalt Lolitaként megörökítő megközelítéstől.
A drabális meztelen alakoknál sokkal nyomasztóbb látvány két férfi ábrázolása. Nem csoda, hogy Tadeusz de Lempicki egyre inkább árnyékba szorult ünnepelt felesége glamúros életében, akinek nőkhöz és férfiakhoz egyformán és nagy számban fűződő kapcsolatai tönkretették a házasságot.
A festőnő a távozó de Lempickit „Tökéletlen férfi” címmel örökíti meg, jegygyűrűt viselő kezét szándékosan és feltűnően vázlatosan hagyva. A szomorú, üres tekintetű, beesett arcú férfi a gyengeség látszatát kelti, amit túlméretezett felöltője még csak jobban kiemel.
Ha a lengyel arisztokratát vesztesként akarta beállítani, de Lempicka erővel, befolyással ruházza fel egyik gazdag megrendelőjét, dr. Boucard-t, akit a Lactéol gyógyszer kifejlesztése milliomossá tett. A fehér köpenyt viselő férfi egyik kezében kémcsövet, másikban mikroszkópot tart, bár olyan pozícióban, mintha a valóságban soha nem használná azokat. A náci orvosokra emlékeztető kutató műszerei éppúgy elidegenítőek, éppúgy nincs közük a teátrálisan elrendezett színhez, mint a számos festmény hátterét képező felhőkarcolók vagy geometriai alakzatok.
Az összetéveszthetetlen stílusú de Lempicka gyakran drámaian világította meg szofisztikált, gyakran ezüstös vagy fémes színű szatén ruhát viselő modelljeit, és gyakran vágta le fejük búbját vagy cipőjük orrát, jelezve, hogy erős egyéniségük szétfeszíti a vászon kereteit.
De Lempicka szerencsés volt, hiszen az art deco stílus, amely az 1925-ös párizsi kiállítással tette le névjegyét, elsősorban az iparművészet, a dizájn, az építészet területén jeleskedett és a festészetben nem „dobott” nagyot, azaz nem volt versenytársa.
De Lempicka fénykora az 1922-től a negyvenes évek elejéig tartó időszak volt. 1933-ban másodszor is férjhez ment, a (természetesen) gazdag Raoul Kuffner báróhoz. A házasság rangot és létbiztonságot egyaránt hozott, mégis a festőnő a harmincas évek közepére alkotói válságba, majd depresszióba zuhant.
A megújulás reményében egy toszkánai zárdába vonult vissza. Ebből az időből származik a kiállítás zárófejezetének egyik szentimentális, A rendfőnök asszony címet viselő portréja. 1939-ben, ezúttal a nácizmus elől vonult emigrációba, de amerikai évtizedei alatt nem sikerült megismételnie háború előtti elismeréseit.
A hatvanas évek elején egy párizsi és New York-i retrospektív is megbukott. De Lempicka megfogadta, hogy soha többé nem állít ki. Végül, a hetvenes évek elejére fiatal galériatulajdonosok rávették egy újabb próbálkozásra és a húszas-harmincas évekből összeszedett anyag elnyerte a közönség tetszését. Így még egyszer belekóstolhatott a sikerbe, tanúja volt újrafelfedezésének.
Mostanság igazán elégedett lenne önmagával, amikor mint az art deco ikonjaként bálványozzák, művei pedig olyan celebritások tulajdonában vannak, mint Donna Karan, Jack Nicholson, Madonna és Barbara Streisand. De Lepicka 1980-as Mexikóban bekövetkezett halálában is hű maradt magához. Utasításainak megfelelően hamvait helikopterről a még aktív mexikói Popocatepetl vulkán kráterébe szórták.
