2016. november 22., kedd

Szántó Piroska: Kár (emlékek Modok Máriáról)

Szántó Piroska Kossuth-díjas festő, grafikus, író, érdemes és kiváló művész, Vas István költő feleségének visszaemlékezése Modok Máriára) - Festőnő, olyan pedig nincs. Jaj de ügyes ez a kislány, tanuljon festeni, könyörögjük be a főiskolára, legyen legalább rajztanár! Vagy férjhez megy a kis hülye, és akkor én istenem, jó istenem, becsukódik már a szemem, rajzolgatja az apróságokat, jaj de édes! Ha meg festőhöz megy férjhez - vérfertőzés!! -, akkor pláne vége a piktúrának. Volt valaha is - no jó, nem festőnő, de híres, igazi, nőnemű festő? Legszívesebben lehajítottam volna Lacit az ötödik emeletről, úgyis ott ült az ablakpárkányon, fél lábát kilógatva az Üllői út fölé a Szőnyi-iskola ablakából, boldogan vigyorogva rajtam, aki dühöngve kapartam tisztára a palettámat, s próbáltam alkalmas ellenérveket keresni. - Hát Modok Mária, te piszok? - fakadtam ki végre. - Ja, a Modok… Laci majdnem zavarba jött, a fejét mindenesetre megvakarta, aztán előkotort egy cigarettát, kettétörte, s a felét az én számba dugta. - Sztambul - közölte büszkén -, talán jó. Modok Mária képeit együtt láttuk, mi, Szőnyi-növendékek a Tamás Galériában. Úsztam a boldogságban: egy asszony ilyent tud festeni! Addig csak Käthe Kollwitz bátorított, de ez a festő magyar volt! Kortárs! A kép barna hatású volt, gyerekekkel körülfogott asszonyt - anyát - ábrázolt, iszonyú erővel és a kontúrozott arcokból élesen kivillanó ferde szemű Modok-arcokkal, a szemek kellemesen bájos, majdnem huncut nézése is az övé volt. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen nagy művésznő valaha is szóba álljon velem, csak messziről lestem, aztán 1938-ban megismertem Szentendrén. A mi bandánk akkor még nem fedezte fel a Haluskai-tanyát, szanaszét laktunk a legkülönbözőbb és legolcsóbb szentendrei albérletekben, de Modokéknak már csudálatos kis házuk volt, ami összesen egy verandából állt, mellette egy parányi szoba, alatta egy félig pince konyhával. Modokék, mondom, mert nemcsak hogy festőnő volt, hanem férje is volt, Perlaki Ede - aranyos, kedves ember, aki nemhogy kidobta volna azt a "majd-talán-festő-lesz-belőlük" gyülevész hadat, akik mi voltunk, hanem ugyanolyan barátian beszélt velünk és tartott felnőtteknek, mint Mária. Amúgy is szörnyen imponált nekünk, mert egész Szentendre (akkor még pici falu-város) tudta, hogy míg a házuk fel nem épült, ők a dombon, Pipich néninél laktak, s Perlaki minden reggel, mielőtt a pesti hivatalába indult volna, mindenesetre csúnyán leszidta, onnan a dombról lekiabálva, az épületen mélázó kőműveseket. Mi már a felépült házban csodálhattuk Mária képeit - nem fértünk be ugyan a műteremnek használt verandára, de végigültük a lépcsőt, míg Mária mutatta a képeket, s főzte lankadatlanul a kávét, kínálás közben nyugodtan odébb rúgva egy-egy vásznat - ugyan, nem árt az annak. A kávédarálójáról portrét festett, nagyon szép kép volt, ugyancsak barna-aranyokker-fekete. "Megérdemli, eleget dolgozik nekem" - mondta Modok. Gyönyörű volt a Kalapos önarckép, néhány akt, férfias, komoly. Még egy kislány-portréjára emlékszem, ahol ugyanaz a kemény kontúr zárta le a törött barnákat, mint az Anya és gyermekei képen, de mindig belecsöngetett egy-egy ragyogó, kis darab élénk szín: a szemek világító kékje, a kislány masnija, a kávédaráló rézkupakja. Akkor még, mikor mi láttuk először a képeit, a későbbiekhez képest mind nagyméretű volt, a legkisebb is legalább 80x60-as, de inkább 100x100-as. "Mi" az akkori szentendrei fiatalok voltunk, Vajda Lajos körül (Kornissék, Bálint, Kassowitz, Cserepes, Bán Béla, Fekete Béla, Ámosék, Szinék, Fehér Jóskáék, Berda Ernő, Törzs Évi, Krikovszky Gizi, Mándy Stefka - remélem, nem felejtettem ki senkit), a létszám fluktuált, de a központ Vajda volt, akit mindnyájan imádtunk. Amikor aztán 1940-ben felvonultunk a Haluskai-tanyára, ott Modok csaknem mindennapos vendég volt, vidám, bizalmas, nyers, szabadszájú, eleven, bicikliről pottyanó, szegény festőkölyköket kosárszámra felhurcolt almával, szilvával tápláló, kedves, idősebb nővér. Mindnyájan mélységesen csudáltuk és tiszteltük, még a "szóviceházmester" Bálint Bandi sem ment messzibbre annál, hogy "modok valamit", mikor megláttuk a haja vastag koszorúját beúszni a menedékes hegyoldal mélyútja fölött. Megtiszteltetésnek éreztük, hogy, rendszerint egy kismacskával a hóna alatt, harsányan elkiáltja magát: no lesz képmutatás?, s aztán szótlanul nézi a képeinket, ahogy mi sem mertünk volna előtte beszélni az ő képeiről - festőszokás ez, beszéljenek a művészettörténészek. (Pista később sokszor nevettette meg a barátainkat, mert elmondta, hogyan nézi egyik festő a másik dolgait: - Hm. Aha. Ott, alul, az a fehér folt. Hát - no igen, no igen. - És a maximum: - Szép. - De ezt hosszú szünet előzi meg, s gyakran ajkbiggyesztés.) Mikor a Modok-Perlaki-házasság véget ért, eleinte csönd, majd festői korszakváltás következett. Persze nem követhettem pontosan az életútját, végül is tizennyolc évvel volt idősebb nálam, csak a képeiből láttam, amit láttam. - Most nem dolgozom - mondta a kis Mária Valéria (most Akadémia) utcai szoba-műtermében -, várom, hogy kimehessek Czóbelhez Párizsba. - Ez akkor, 1939-40 táján elég reménytelennek látszott, Mária visszanyelt sírással mutatott egy lapot, Czóbel jellegzetes szerteszét dobált írásával: "Jöjjön, én leszek a legboldogabb ember." Aztán elvesztettem szem elől, nem tudom, kiment-e hozzá, vagy Czóbel jött haza, de mikor a körülöttünk üvöltő viharok véget értek - vagy csak rövid szünetet tartottak? -, már együtt voltak Szentendrén. A kibővített kis házban Czóbelnek szép, igazi műterme volt, s Mária sem a verandán festett többé, hanem külön szobában. Harminc és ötven év között már nem olyan óriási a távolság, mint húsz és negyven között volt - sokat találkoztunk, de őszintén szólva nem tudom, hogy szeretett-e engem úgy Mária, mint én őt, Pistát mindenesetre szerette, őt még Czóbel is. Én a régi csodálattal néztem fel Máriára, bár néha szíven ütött egy-egy nyers tréfája, de hát ilyesmi tőlem is kitelt nem is egyszer. A Czóbel-ház nekem változatlanul a nagy művészek varázslatában tündöklött, akár Czóbel festett a kertben, akár Modok néni, Mária édes arcú mamája ült - nem, üldögélt - egy fonott székben, a kis, szalagos selyempincsijét simogatva, mint egy régi pasztellkép. Azt hiszem, Mária virágos csendéletei ebben az időben készültek. Sőtér István említi egyik írásában, hogy Czóbel felesége nagy, virággal tömött köcsögökkel rakja teli a férje műtermét "csalétekül". De Mária csendéletei nem ilyenek voltak, nem Czóbel harsogó, tündöklő, dús virágai. Az aranyokkere még megvolt, s a virágok erős, majdnem konstruktivista szerkezete is, az fogta be a szinte merev, álló, lapos szirmú körvirágokat, szorosan összezárva. Mi a temető mellett laktunk - lakunk ma is -, a Modok néni halála után naponta láttam Máriát, ahogy, rendszerint kora délután, leugrik a biciklijéről, egy csokor virággal tűnik el a temetőben, s ilyenkor gyakran beszólt hozzám is. - Mama már nem segít a háztartásban, nem sok időm maradt festeni. Inkább csak délután. - Hát nincs segítséged? - Csak a kertész meg nagy néha a Kovácsné. Bélát idegesíti a takarítónő. Czóbel éppolyan igénytelen volt, mint a legtöbb festő, saját megnyitóján is ugyanabban a kopott, kék nadrágban jelent meg, amit otthon hordott a kertben, és nagyjából mindegy volt neki, hogy mit eszik, de azt pont fél egykor szerette az asztalon látni, s mégiscsak egész életét Párizsban töltötte, hát megszokta a leves-hús-saláta-sütemény-gyümölcs menüt. Ez persze lefoglalta Mária legértékesebb festőidejét, meg aztán a kert termése is feldolgozásra várt. Gyakran benéztem hozzá délelőtt, ha éppen nem dolgoztam, ilyenkor rendszerint ott ült a piros-fehér kerti ernyő alatt, s buzgón vagdalta, hámozta a legkülönbözőbb kerti termékeket, amikből meglepő leveket possajtott, különösen a "cidre"-nek nevezett furcsaság tett rám mély benyomást, nemigen volt rokona a francia almabornak. Közben be-beugrott a konyhába, én meg alig vártam, hogy visszajöjjön, és nézhessem a kés felett mozgó, nagyon-nagyon szép, erősen kidolgozott kezét, az édesanyja s a saját jegygyűrűje csúszkált a finoman mintázott ujján, a napraforgó-arany hajkorona már őszült, csak a homlokába hulló fürtök voltak még tiszta aranyszínűek, mint a lehajló napraforgó sárga sziromlevelei. Irigyeltem Gráber Margitot, aki a barátnője volt, igaz, korban is, festői felfogásban is természetes volt, hogy összeillenek, nem úgy, mint énvelem. Festőileg is hatott rám pedig, furcsa módon, két rajza, holott, legalábbis tudtommal, keveset rajzolt. Gyönyörű két kisméretű, talán 40x30-as szénrajz volt: szentendrei táj, hegy-domb-ház-pötty. Szűkszavú, komoly, nemesen távol tartott. Nekem a szentendrei táj egyértelműen csak Barcsay volt addig, de Mária ezzel a két rajzzal valami mást árult el Szentendre ezerféle arcából. Szenvedélyt éreztem bennük, amit valaki titkol, tagad, szégyell, és közben fájdalmasan céloz rá. - Úgy megszerettem Rodostót, hogy nem tudom elfelejteni Zágont - mondtam, de Mária csak megütközve nézett rám, nem mertem firtatni a dolgot, pedig világosan éreztem, hogy hiába szentendrei ez a táj, belelopakodott valahogy Nagybánya, ahogyan a nagyon pesti proletáranyába Käthe Kollwitz. A hatvanas években hirtelen minden elevenebb lett, gazdagabb és változatosabb; a mi szemünkben, akik annyi mindent átéltünk, könnyebb és szabadabb is. A társasági élet is megsűrűsödött, Czóbelék a telet Párizsban, a nyarat Szentendrén töltötték, Máriát most már a sűrű vendégjárás is elfoglalta, s persze a modellekkel is ő törődött. "Festő és modellje", közhely. Volt egy bizonyos nőtípus: "Czóbel-alakja van" - mondtuk tiszteletlenül, ha megláttunk egy-egy sötét szemű, erőteljes figurát, amilyeneket Czóbel a legszívesebben festett - suttogott is Szentendre, amennyi csak kifért a száján -, de Mária csak vállat vont: házakat is fest, miért ne? Nem ért fel hozzá a pletyka, vagy eléggé "úrinő" volt, hogy ne vegye tudomásul? Semmi esetre sem jelezte egy hanggal sem, hordta fel a műterembe a kávét a modelleknek, hiszen vendégek voltak. Ebben az időben teljesen megváltozott a piktúrája, kis, színes "modern" képeket festett. Hajót, Duna-partot, csendéleteket festett, voltaképpen "absztrakt"-ul, figurát már soha. A gazdag, megdolgozott faktúra eltűnt, vele együtt a feketén parázsló szenvedély, itt a színek domináltak, sok kék, piros, fehér, mint a gyorsan felcsapó láng. Szóval nem mondta ki soha, de egész "bánom is én" magatartása kifejezte, hogy elhagyottnak, festőileg tudomásul nem vettnek érezte magát. Akkor, amikor csodákkal volt tele a levegő, nemcsak kívülről beáradó, de itthon felfedezett csodákkal, Körner Évával jártuk Szentendrét. Vajda megmaradt motívumait próbáltam vele összeszedni, és persze elvittem Modokhoz is. Tudtam azt is, hogy Frank János nagyra tartja - mégsem írt egyikük sem Máriáról. Nem tudom, de azt hiszem, hogy annyira lekötötte és elbűvölte őket magának a jelenségnek az élvezete (mert mindig történt vele valami, a hanyag "Claudia Chauchat"-jellege mellett időnként kettészelt a kocsijával egy katonai teherautót, saját kezűleg megoperálta a cicája megsérült farkát, vagy a két egyforma borosüveg közül abból kínálta a vendégeket, amelyikben előzőleg egy szál krizantém hervadt, csak elfelejtette kiönteni a vizét), hogy az egyéniség bámulatában nem figyeltek oda a festőre. Sokan voltak így s vannak ma is. Ha Pistával képet nézni mentünk Máriához, és Czóbel az utunkba akadt, csak felnézett a behúzott válla közül, és furcsa félmosollyal - máig nem tudom, hogy gúnyos vagy örvendetes fény ugrott-e be a szemébe - csak annyit harsogott befelé: - Mariiiii – látogatóók! Igen, a látogatók ritkán akarták Mária képeit megnézni. Czóbel lénye, műterem-műterme, a pipája, a lerakódott festéktömegektől súlyos palettája, az állandó munka légköre, a sötéten tündöklő vásznak tömege általában bizonyára vonzóbb hangulatot teremtett, mint a kisebb szoba, ahol vad rendetlenségből, asztal és macskás kosár alól-közül húzta, rúgta elő Mária a még csak fel sem feszített, összegöngyölt vagy spárgával pótolt vakkeretre húzott, néha csak biztosítótűvel megerősített kis vásznait. - Nem nézhetném meg egy régebbi képét is? - kérdezte Pista. - Igen, a kávédarálót - bátorodtam neki én is. - Tudja fene, hol a nyavalyában vannak már azok - vetette oda Mária -, egyet-kettőt el is adtam, voltak, amiket átfestettem, mikor éppen nem volt itthon vásznam. Mért, ezek nem tetszenek? - A szeme vad kéket villant, a hangja csupa harci kihívás volt, a fejét hátravetette -, nem baj, fest a Béla! - Hogyne tetszenének, nagyon elevenek, szépek, de tudja, azokat még régen láttam - dadogta Pista. - Persze, még az Etellel látta - enyhült meg Mária. - Tudod - fordult hozzám -, gyönyörű nő volt a Pista felesége, a Kasi lánya. Remélem, kibékült Kasival? Kijön a héten, majd felviszem magához. Aztán együtt mentünk be Czóbelhez francia költészetről beszélgetni. Az új Czóbel-képek körös-körül elborították a falat. Amikor először vetette oda, csak úgy, temetőbe menet, biciklitolás közben, hogy kétszáznegyvenes a vérnyomása, iszonyúan megijedtem. Tudtam, hogy mennyire nem törődik magával, amikor négy bordáját összetörte egy, szerinte, autókoccanásnál, még csak nem is mondta meg Czóbelnek, rémülten könyörögtem, hogy menjen orvoshoz, de ő csaknem durván torkolt le: nem az az ember ő, aki nyafog és az esztékápadot melegíti, hagyjam békén, jó? Majd fest egy jó képet, és elmúlik, azt hitte, több eszem van, őt nem érdekli. Különben is most építkeznek, kibővítik a Béla műtermét, már nem férnek el a dolgai, most megy és leszidja (ő nem így mondta, szerette magát erőteljesen kifejezni) a kőműveseket. A Kútvölgyi-kórházban látogattam meg, hatodmagával feküdt, szűkre szabott terén, az éjjeliszekrényén s az ágyon könyvek, katalógusok, dobozok, sálak, virágok halmozódtak, s Mária, amint meglátott, harciasan közölte: - Most volt itt a Béla! Be szokott jönni, amikor csak ráér! Hosszú betegség kezdete volt ez. Mikor az állapota valamelyest rendeződött, kikívánkozott Szentendrére, s ott feküdt a szobájában, járni már tudott, ha fárasztotta is, de a keze nem gyógyult meg teljesen. - Még jó, hogy a bal - mondta, de már nem a régi harciassággal, majd megszakadt a szívem, úgy sajnáltam, különösen azért, mert sohasem panaszkodott, de valami eddig nem ismert lágyság került a hangjába, lágyság és békesség - iszonyú volt az örökmozgó, indulatos Máriát ágyban fekve látni, s a kezét, kés, kismacska vagy ecset nélkül, a takarón pihentetve, mikor odakint a nyári lombokon sütött a nap, és Czóbel kint festett a kertben. Én a lovakat a legnemesebb, legszebb lényeknek tartom ezen a világon. Mikor először olvastam Swift könyvét a nemes Nyihahákról, akiket a mocskos Jehu rabigában tart, megkönnyebbültem, boldogan értettem vele egyet - szóval más is tudja ezt, nemcsak én szeretnék üvölteni, ha látok egy rosszul tartott, szomorú lovat, vagy nem téphetem ki az ostort annak az állati lénynek a kezéből, aki ráüt egy teherrel küszködő, feszített lábakkal erőlködő lóra. Az a fehér ló, a szentendrei piacon, ahogy a tehertől-hámtól megszabadulva békésen lógatta a fejét a kereszt vetette sovány árnyékban, és rám nézett a fehér, homlokába hulló sörénye alól, Modok Mária beteg tekintetét vágta a szemembe. Kép lett belőle, a Kék szemű ló. Lefestettelek lónak - szerettem volna megmondani Máriának, de nem lehetett, bizonyos összefüggésekre nem volt se füle, se humora - félreértette volna, ebben az állapotában különösen. Hiábavaló lett volna elmagyarázni neki, hogy minden képemnek van egy belső címe, a magam használatára, s a Kék szemű ló belső címe: Modok Mária beteg. Csudálatos, de volt, aki megértette. Szabó Magda a műcsarnoki kiállításomon megvette, aztán csak rám nézett a keskenyre vágott fekete szemével: - Ebbe te valakit belefestettél, ugye? Én csak bólintottam, ő meg nem kérdezett többet, sosem felejtem el neki. A képen a ló mögött feszület van corpusszal, valamennyi kínzás és megalázás, amit ezen a földön sikerült kitalálnunk, már nem fért volna el rajta. Egy temetésen nem számítanak a könnyek. Frank Jancsi meg Körner Éva meg én például nem sírtunk, ehelyett úgy berúgtunk a Három Almában, mint még soha, összevissza röhögtünk, és Frank Jancsi másfél órán át úgy káromkodott egyfolytában, mint egy tucat katonakocsis. Czóbel meg ott állt, görnyedten, öregesen bólogatva a nyitott sír előtt, két hatalmas, még most is festékes kezével a botjára támaszkodva. Nyolc év múlva a házat lebontották, a kusza, kedves régi kertet pázsittá simította a földgyalu, és ott ül egy széken Czóbel. Egyedül. Mindig így ült a kertben, görnyedten, laza tartásában is feszült figyelemmel, néz, néha a sötétre vájt szemében megcsillant a holdfény. Ő az, s ha este megyek el előtte az úton, nem muszáj elhinnem, hogy ez szobor, Varga Imre szobra, s nem csak most lépett ki a régi házból. Forrás: Szántó Piroska: Akt http://mek.oszk.hu/02800/02888/html/

2016. június 29., szerda

Falfestmény készült Bud Spencer emlékére a Filatorigátnál – fotók | Librarius


Bud-Spencer

Így ravatalozták fel Bud Spencert | Kultúra | faktor.hu


Fotó: Ripost

Zichy grófnő, aki az ujja köré csavarta a reformkor legnagyobb politikusait - NLCafé

Zichy grófnő, aki az ujja köré csavarta a reformkor legnagyobb politikusait - NLCafé



Zichy Karolina és Károlyi György

Kultúra.hu | Megnyílt a Modigliani-kiállítás

Kultúra.hu | Megnyílt a Modigliani-kiállítás



Download.aspx


Download.aspxff


A kis herceg: közhelyek vagy örökérvényű igazságok? – 116 éve született Antoine de Saint-Exupéry | WMN

A kis herceg: közhelyek vagy örökérvényű igazságok? – 116 éve született Antoine de Saint-Exupéry | WMN



maxresdefault

“Halomra lőtték az embereket” – Túlélők a reptéri robbantásról | Híradó

“Halomra lőtték az embereket” – Túlélők a reptéri robbantásról | Híradó

Fotó: Twitter

A Brexit csak a kezdet volt, igazi megrázkódtatás jön - Napi.hu

A Brexit csak a kezdet volt, igazi megrázkódtatás jön - Napi.hu

2016. január 28., csütörtök

A túlélő árnyéka – az El Kazovszkij-élet / mű | Highlights of Hungary



Winkler Nóra

“Ideális esetben ilyen egy kiállításélmény, mint az El Kazovszkijt bemutató a Nemzeti Galériában. Erős és egységes, jó pontokon ad és befogadható információkat. Kurátora Rényi András és csapata talált egy olyan formát, ami a főszereplőhöz valóban passzol, tehát sűrű, drámai, felfokozott.  Abszolút megérthetővé és közelivé tesz egy embert, művei, ambíciói, kérdései, kedvencei összeállnak egy élménnyé, életszerű anyaggá, és részben ez az, amiért múzeumba járunk.” 

2015. április 6., hétfő

Mágnás-negyed IV: Festetics palota




„Egy magyar mágnásnak nem lehet Bécsben palotája a nélkül, hogy Pesten is ne legyen” - Festetics György mondásához híven, mintegy példát mutatva elsőnek építtette fel városi palotáját. az arisztokrácia színe-java követte példáját. Palotájának építésével a korszak legsikeresebb építészét, Ybl Miklóst bízta meg.  A palotához impozáns kert is tartozott, ami a mágnás-negyed későbbi épületeire már nem volt jellemző.



2015. április 3., péntek

Nincs cukibb, mint egy ködfoltos párduc kölyök - hawking-nap



Nincs cukibb, mint egy ködfoltos párduc kölyök - hawking-nap

A Tampa's Lowry Park Állatkertben pár hete egy gyönyörű ködfoltos párduc kölyök született, és azóta csak hüledezünk a cukibbnál cukibb fotókon!

Mozaikfríz a Népszínház utcában


Egy szépséges mozaikfríz keltette fel érdeklődésemet a VIII. kerületi Népszínház utcában. Természetesen a szépség mellett fotók készítése nélkül nem tudtam elmenni.



Mivel a képek már megvoltak, így kutakodni kezdtem a ház története után. Így megtudtam, hogy az 1906-ban épült Népszínház utca 22. alatti házat Vidor Emil műépítész tervezte egykoron a Polgári Serfőzde bérházának.



A Fővárosi Közgyűlés 2014. februárjában ötmillió forintos támogatást ítélt meg a jelenleg fővárosi helyi védelem alatt álló lakóépület Róth Miksa által (Dudits Andor tervei alapján) 1906-ban készített homlokzati mozaikfríz középképének restaurálására.



Ha arra jártok, okvetlenül nézzetek fel jó magasra a Népszínház utca és Kiss József utca sarkán álló saroképületre, mert megéri!


 Fotók: László Judit 

2015. április 1., szerda

Patrick Sondheimer, a Germanwings pilótája, aki az utolsó percig nem adta fel - Nők Lapja Cafe



A múlt héten a lezuhant Germanwings-gép kapcsán szinte kizárólag  Lubiztról, a másodpilótáról beszélnek/beszéltünk, aki a jelek szerint szándékosan vezette a gépet a hegynek. Azt a gépet, amin rajta kívül 149 ember utazott, felnőttek, gyerekek vegyesen. Patrick Sondheimer nevét nemigen hallottuk. Róla nincsenek fotóink. Nem szólnak róla szalagcímek. Pedig ő volt annak a gépnek a kapitánya, aminek a fedélzetén Lubitz is „utazott”. Ő volt az, akiről a francia nyomozók azt mondták: „sokszor hallani a felvételeken a hangját, ahogy kéri, követeli, hogy a másodpilóta engedje be.” De Lubitztól végig nem jött semmilyen válasz. Sondheimer dörömbölt az ajtón. Ordított. Azt kiáltotta: „Nyisd ki azt a rohadt ajtót!” Végül fogott egy fejszét és végső elkeseredésében megpróbálta betörni a Germanwings bombabiztos fülkéjét. Elkeseredett kísérletének hangjai egészen addig hallatszanak, amíg a gép neki nem csapódik a hegynek.
 

2015. február 22., vasárnap

Borzasztó cukiságokkal nyomul a hatalom




Vizuális környezetszennyezés a pesti Korzón

„Olyan, hogy közönség nincs. Nem létezik. A művészet történetének számos fontos, progresszív alkotása nem születhetett volna meg, ha a közönség dönthetett volna. Más területeken ugyanez a helyzet: ha a közönség dönt, csak Kálmán Imre van, és Bartók Béla nincs!” A hatalom már a zsánerszobrok állításában is felfedezte a nyomulás lehetőségét:


2015. január 31., szombat

Zsinagógákról nyílt fotókiállítás a Néprajzi Múzeumban

"Másra használt kövek"
/Fotó: László Judit, Szeged/ 

A kelet-közép-európai zsinagógák jelenlegi használatát mutatja be a budapesti Néprajzi Múzeumban pénteken nyílt fotókiállítás. 

Alpern Bernadett fotósorozata a Magyarországon és a környező országokban található zsinagógákat örökítette meg, amelyeket napjainkban más közösségi célra használnak - közölte Ilan Mor, Izrael magyarországi nagykövete a tárlat megnyitóján. A nagykövet hozzátette, hogy ebben a térségben a zsinagógák a bizonyítékai a zsidóság aktív jelenlétének. Mint mondta, ez a kiállítás is mérföldkő, amely a 70 évvel ezelőtt történtekre emlékeztet, és arra, hogy milyen gazdag volt a zsidó közösség, mi mindent adott az Osztrák-Magyar Monarchiának és Magyarország közösségének. 

Így került Miki egér Auschwitzba

"Maus" részletek "60 év távlatából - 1945/2005" című utazó kiállításon 2005. márciusában voltak láthatók Budapesten a 2-es és a 3-as metró vonalán közlekedő szerelvényben.

Art Spiegelman több mint tíz évig dolgozott főművén, amely egyszerre forradalmasította a képregény világát és a holokausztirodalmat. 
A lengyel zsidó családba született Art Spiegelman már a háború után született, és New Yorkban nevelkedett, de Auschwitz egész életére rányomta a bélyegét. Szülei ugyan túlélték a haláltábort, ám édesanyja később öngyilkos lett, apja pedig sokáig nem volt hajlandó beszélni a történtekről.

Amikor sok évtizedes hallgatás után mesélni kezdett, a fia magnóra rögzítette beszélgetéseiket, és ezek alapján vágott bele a holokauszt megrajzolásába.

Fekete birodalom tárul fel Budapesten

 Sötétség, klasszikus zenei dallamok és óriás luftballonok. A Kék Duna keringő akkordjai csendülnek fel az éterben és fekete függönyök lejtenek páros táncot az ismert Strauss melódiára a táncteremben… E nem mindennapi nyitány után négy színes alak jelenik meg a szférikus hangokkal „megzenésített” fekete birodalomban.

Meghalt Gordon Zsuzsa

 Gordon Zsuzsa - 1961

Nyolcvanöt éves korában elhunyt szombaton Gordon Zsuzsa kétszeres Jászai Mari-díjas színésznő, érdemes művész

Elhunyt Richard von Weizsäcker

 
A 94 éves korában elhunyt politikus a Német Szövetségi Köztársaság
hatodik államfője volt, 1984 és 1994 között töltötte be a szövetségi
elnöki tisztséget.

Szentmise Andrassew Iván emlékére



2014. november 17., hétfő

145 éve született Ignotus






A "Nyugat" című folyóirat alapítója1869. november 17-én született Ignotus, mely latinul ismeretlent jelent. Janus Pannonius óta először történt meg, hogy egy magyar költő eredeti neve helyett latin nevet válasszon magának. 1907-ben aztán törvényesen is fölvette ezt a nevet. A korán tehetségesnek mutatkozó fiatalembert programszerűen nevelik nagy műveltségűvé. Az egyetemen jogot tanul. A jogi tanulmányok mellett is főleg irodalommal, művészetekkel foglalkozott. Még egyetemista, amikor írni kezd. 


Ignotus tintatartója

Már egészen ifjan igen jó újságírónak bizonyult. Nagy utazásokat tett a világ különböző tájain: hol Németországból, hol a Balkán államaiból, majd Törökországból küldi érdekes tudósításait. Eljutott Amerikába is. Nagy nyelvtudásával mindenütt hamar kiismeri magát. Igazi világlátott ember, aki nagy távlatú szempontokból tudja megítélni a hazai eseményeket. Meg is kezdi harcát a provincializmus ellen.

Huszonkét éves, amikor megjelenik A Slemil keservei című verses regénye, melyen hangvétele nagyon eredeti volt: a nagyvárossá igyekvő Budapest hangulatai, képei, nyelvi fordulatai adják sajátosságát. Egy félszeg fiatalember szerelmi csetlés-botlásairól szól. Ignotus hőse szorongásos pesti fiatalember, aki gyáván megfut a lehetőségei elől.

Verses regénye után mindössze két verseskönyve jelent meg, és mint költő hamarosan elhallgatott. A századforduló után ugyanis Ignotus a kritikában és az irodalomszervezésben találta meg a maga történelmi hivatását. Az elsők közt volt, aki Adyban felfedezte a lángelmét, és mellette jelentéktelennek ismerte fel mindazt, amit ő versben mond vagy mondhat.


1906-ban megindítja a Szerda című hetilapot, amely első tapogatózás egy olyan irodalompolitika felé, amelyet azután két év múlva (1908-ban) a Nyugattal valósít meg. Szinte ugyanekkor Nagyváradon megjelenik A Holnap című antológia: Ady és a nyugatosok közös jelentkezése.


Ennek a szellemnek méltó folyóirata a Nyugat. És Ignotus alkalmas a folyóirat-teremtésre. Megnyeri a tervnek Hatvany Lajost, a nagy műveltségű és dúsgazdag bárófiút, aki irodalomtörténésznek indul; Osvát Ernőt, a kor legnagyobb szerkesztő egyéniségét; és a jó összeköttetésű és modern irodalom iránt kitűnő érzékkel érdeklődő Fenyő Miksát. Ők teszik lehetővé a folyóirat fenntartását és működését.


De ez csak a keret: a cél a modern irodalom. Ady Endre, Móricz Zsigmond, Babits Mihály - ezeknek kell a főszereplőknek lenni.


Ezek számára kell a Nyugatot csinálni, és mellettük hamarosan felsorakozik Kosztolányi, Füst Milán, Karinthy, Juhász Gyula, Tóth Árpád és a többiek: a Nyugat nemzedéke. Ignotus velük és általuk szervezi meg a modern magyar irodalmat. Saját költő és író voltát dobja áldozatul a nála nagyobbakért. És éles kritikai karddal áll ki mellettük és a maradiság ellen.


Így lesz belőle a magyar kritikatörténelem egyik legnagyobb alakja. Ignotus szemben áll a maradisággal, mindig a haladás oldalán van, de nem politikus író, sőt idegenkedik attól, hogy az irodalom közvetlen politikai célok kifejezője legyen. Harcol a nemesi reakció ellen, de nem lép túl a polgári liberalizmuson.

 
A művészetben pedig az öncélú szépség, a "l'art pour l'art" híve. De a mércét mindig az esztétikai teljesítmény, a művészi tökély jelenti nála. És mélységesen tudta, hogy a főalak Ady: hozzá kell mérni mindent.


De a forradalmaktól idegen maradt, az ellenforradalomtól pedig undorodott. Az első világháború végétől kezdve külföldön élt. Ady halála után elidegenedett Babitséktól, neve is lekerült a Nyugat éléről. De miközben német kritikákat írt, figyelve a kortársi világirodalmat, mindig hazatekintett, és magyar kritikáit hazaküldte.


Jól tudta, mi van idehaza, és József Attila első felfedezői közt is ott volt. Később Hitler elől Amerikába emigrál, ahol filmforgatókönyveket ír. 1944-ben az amerikai American Academy and the National Institute of Arts and Letters-től irodalmi díjat vehette át. 1948-ban halálos betegen települt haza. A haza tisztelettel és életművének kijáró magas kitüntetéssel fogadta. Ahogy kívánta, hazai földben pihenhet.

 
A fotókat a Szerző készítette a PIM „100 éves a Nyugat” c. kiállításán