Főtéri ház a 30-as években
Holokauszt - Konrád György író szerint a gyilkosságnak nem lehet jóvátétele. Az arcokat figyelem a pápai zsinagóga életnagyságú családi képein. A tekintetekben nincs még ott a Kertész Imre-i sorstalanság előjele. Büszke, vállalt arcok kevés mosollyal. A fotóknak vannak komponált hangsúlyaik a családon belüli hagyományos értékrend szerint. A képek szereplői mégiscsak együtt értelmezhetők, együtt alkotnak egészet. Valami megszakíthatatlan összetartozás, a nemzedékek történelmi összekapaszkodása bújik meg ezeken a fekete-fehér fotókon.
Konrád György író hátratett kézzel botorkál a félhomályban az Elfeledett szomszédaink című kiállításon. Nincs családi kötődése ehhez a városhoz, meghívott vendégként nézi a képeket. Csöndesen mellé szegődöm. Az elhurcolt családok történetét böngésszük a korabeli dokumentumokkal, a deportáló vonatból kidobott levelekkel, a hirdetésekkel, a családi visszaemlékezésekkel hitelesített, érzékletessé tett életképeken. Olvassuk a 21-es vagonból eljuttatott levelet dr. Schaffer Mihály „orvos úrnak” a budapesti Uzsoki utcai kórházba:
„Drága szentem és Évikém, itt vagyunk Budapestnél, talán a ti közeletekbe és nem láthatlak benneteket. Nem vagyunk szabad emberek és mégis nyugodtan, erősen, sőt »kedélyesen« viseljük el a vagonban a nagy hőséget, vízhiányt és egyéb, eddig nem szokott nehézséget. Drága szépségeim! Jóságos arany gyermekem, szeretnélek viszontlátni benneteket nagyon nagyon boldogan Bandikával együtt, ez az egyetlen nagy reményem és óhajom, semmi más egyéb a világon. Még néhány nyugodt év veletek! Már benn vagyunk Budapesten, titeket nem láthatunk!”
A kiállítás a pápai zsidó családok mindennapi életét mutatja be elhurcolásuk előtt, s tudósít későbbi sorsukról – vagy sorstalanságukról – is. Az élettörténetek írott, nem kommentált tényei utalnak csak a holokauszt történelmi szörnyűségére.
A Bőhm család 1928-ban
Pápán a zsidó kereskedők és iparosok a XVIII. században telepedtek le tekintélyes számban. Száz év múlva leszármazottaik már a pápai lakosság egyötödét tették ki. Ők fejlesztették fel a textilipart, a húsipart és a pipagyártást. 1846-ban megépítették Magyarország egyik legnagyobb zsinagógáját. A zsidótörvények 2700 pápai zsidót nyilvánítottak megsemmisítendőnek. Néhány százan élték csak túl a világháborút.
– A zsidóság Magyarországon is fontos szerepet játszott a polgárosodás előmozdításában – mondja tanárosan Konrád György. Aztán vaskereskedő édesapja emlékét idézi fel. Róla is csak mostanában kezdtek el beszélni azok, akik helyben folytatták az ő mesterségét. Sokáig hallgattak róla, ahogy hallgattak mások másokról is. Félelemből, szégyenből, közönyből talán.
Elkótyavetyélik emlékeiket az emberek, állapítja meg Konrád György. Egy családi sors a falról:
„Kaufmann Ignác (1870–1953) gabonakereskedő családja a muravidéki antiszemita pogrom elől menekülve érkezett Pápára. Feleségével, Rotter Helénnel nyolc gyermekük volt, Hugó, Jenő, Elza, Irma, Olga, Margit, László és Artúr. Hugó a Boskovitz családba nősült, és átvette apósa pipagyárának vezetését. Boskovitz Ibolya három gyermeknek adott életet, 1922-ben születtek az ikrek, Tibor és Lili, 1927-ben pedig Elemér. Ibolya 1940-ben súlyos betegségben halt meg, férjét és Elemért gázkamrában égették el, az ikrek túlélték a deportálást. A varázslatos szépségű Lilinek sok hódolója volt Pápán. Még a háború alatt, 1943-ban eljegyzi Katz Miklós, akiről hírét vették, hogy munkaszolgálatban elhunyt. A háború után Lili Toldi László felesége volt már, amikor a volt vőlegénye visszatért, majd megszületett első lánya is. 1949-ben újból férjhez ment, új házasságából öt gyermeke született. Kiváló pedagógusként ment nyugdíjba, 2010-ben hunyt el.”
A pápai zsinagógában a németek lóistállót rendeztek be a második világháború idején. A szovjetek sem bántak vele kíméletesebben. A hatvanas-hetvenes években pedig a pápai textilgyár raktárának használták, nagy bálákat tároltak benne.
Elrabolták a vagyonokat, elrabolták az életeket – rögzíti magának az író. Édesapja úgy fogalmazott: ez a két gazember mindent elrabolt tőlünk. A két gazember pedig Hitler és Sztálin volt.
– Édesapám és mások is egyszerű rablásnak tekintették, ami történt a vagyonukkal – emlékszik vissza Konrád György, s megtoldja azzal: akik ingyen hozzájutottak a zsidó ingatlanokhoz, maguk is orgazdává váltak.
Létezik-e jóvátétel a történelmi méretű bűnökre? – kérdezem az írót. A fejét rázza: a gyilkosságnak nincs jóvátétele. – Az utódok nemzedékének viszont mindennapi kötelessége fenntartani az emlékeket. Legalább ne öljünk meg a feledéssel másodszor is embert, népcsoportot, vallási közösséget. Ne töröljük ki emlékezetünkből a neveket, a cselekedeteket, az arcokat. A felejtés előmozdítója az a szemlélet, hogy valamennyien áldozatai vagyunk a saját korunknak – figyelmeztet csöndes szóval.
Rajk László, a kiállítás tervezője úgy rendezte be a szakrális teret, hogy az embernagyságú családképek szereplői mindig szembenéznek velünk. Tekintetüktől nincs szabadulás. A személyes és hivatalos dokumentumokkal, életképekkel illusztrált családtörténetek a falakon olvashatók. A zsinagóga építészete, építőinek és használóinak a sorsa bele van komponálva ebbe a kiállításba.
Minden képen az a falrészlet látható, amelyet az éppen kitakar. A jelen elhalványul, és kiélesedik a múlt, mutatja Rajk László. Nem tudja, nem akarja megmondani, mely sors és annak lenyomata rázta meg a legjobban. Alkotóként meg kell tartani a karnyújtásnyi távolságot, magyarázza. Ez nem jelent sem cinizmust, sem közönyt, de „nem az a dolgom, hogy én fakadjak sírva. A látogatót kell megrendítenem” – mondja.
A kiállítás megálmodója és szervezője Gyekiczki András pápai származású jogász volt. 1977-ben a városi tanácson gyakornokoskodott, s egy népesség-nyilvántartási ellenőrzés során azokat a házakat kellett végigjárnia, ahol az egykori gettó határait kijelölték. Akkor kezdett el érdeklődni az ismeretlen sorsok iránt, megpróbálta rekonstruálni, hogyan élhettek elhurcolásuk előtt a pápai zsidók; milyen lenne a város élete, ha ők folytathatták volna az életüket Pápán.
– Milyen lenne? – kérdezem tőle.
– Népesebb, tarkább, színesebb, s talán még jobb gazdasági pozíciókat tudna felmutatni a jelenleginél – válaszolja, aztán sietve hozzáteszi: ezzel nem a mostani állapotokat akarja bántani vagy kritizálni. Annál is kevésbé, mert az önkormányzat vezetői rendkívül becsülendő módon, nagy empátiával segítettek összegyűjteni, feltárni és megőrizni az emlékeket – hangoztatja.
A már régóta nem Pápán élő Gyekiczki 2006-ban Varsóban nézett meg egy hasonló kiállítást Én még mindig látom az arcokat címmel. Négy évig dolgozott benne ez az élmény, aztán tavaly megkereste Politzer Sándort, a Pápa és Környéke Zsidó Kulturális Hagyományőrző Egyesület elnökét, s közösen kezdték meg a munkát. Ötszáz, eddig nem ismert fotót gyűjtöttek össze a háború előtti időkből.
Egy meghatározóan erős katolikus és református városban nem lehet hallgatni arról, hogy miként éltek együtt a múltban a különböző vallási kultúrák és képviselőik. Gyekiczki szerint a harmincas évek közepéig a felszínen teljes volt a felekezeti béke, még ha a mélyben egymásnak feszültek is az ellentétek. A város elitje jó szimbiózist alakított ki a három vallási közösség között.
A kiállítást elviszik azokba a városokba – így a tengerentúlra is –, ahová szétszóródtak a pápai zsidó családok. /Hajba Ferenc GYŐR/
