136 éves a Nyugati pályaudvar

BejegyzésJudit László által

Tata, a Cifra malom

BejegyzésJudit László által

1956. október 23. - Egy kislány emlékei

1956. október 23.:

verőfényes keddi nap volt..

1956 őszén az általános harmadik osztályába jártam. A háború utáni baby-boom miatt akkortájt az iskolákban délelőtt és délután folyt a tanítás. Azon az októberi héten délutános voltam. A jó időt kihasználva, délben édesapámmal lementünk sétálni a lakásunkhoz közeli Bethlen térre, ahol az egyik padon ülve élveztük az őszi nap utolsó sugarait, mikor feltűnt, hogy vidám fiatalok csoportjai sorra hagyják el a tér szemközti oldalán lévő Állatorvosi Föiskola épületét. 

A Bem-szobornál

A dolognak nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget, habár a megszokott mindennapi utcaképtől azért ez eltért.  Aznap 5-ig voltam iskolában. Mikor hazaértem, mamám a még mindig szép időre, no meg arra való tekintettel, hogy azon a héten édesapám is délután dolgozott,  azt javasolta, hogy sétáljunk el a Kazár utcában (ma Székely Mihály utca) lakó nővéréhez. El is indultunk, de nem jutottunk túl messzire. Már a legelső - Dembinszky utcai - kereszteződésben meg kellett állnunk, mert Csepel teherautók jöttek sorra egymás után. Ezek mind a Városliget felé tartottak. A teherautókon svájci sapkás fiatalok álltak és ezt skandálták: „ruszkik haza, tróger banda”.

Mivel az utca másik oldalára átmenni nem tudtunk, így földbe gyökeredzett lábakkal hallgattam ezt a számomra - akkor és ott -  értelmezhetetlen szöveget… Ezen intermezzó után folytattunk utunkat. A Gorkij fasort  (ma: Városligeti fasor) magunk mögött hagyva, tovább mentünk a Majakovszkij utcán (ma: Király utca), melyen akkor még csak a – Sztálin 70. születésnapjának tiszteletére, 1949-ben - 70-es számot kapott trolibusz járt.

Már a Nagykörúti kereszteződéshez értünk, mikor mamámnak feltűnt, hogy jószerével csak mi megyünk a belváros irányába, mindenki más a Liget felé igyekezett... Nagynénémhez érve a felnőttek igen halkan egyből beszélgetni kezdtek. Hogy miről, ez engem nem érdekelt, hiszen ott volt 4 éves unokaöcsém, no meg az akkor nemrég kapott, és madár-kalitkában tartott Csiri nevű kiscsirkéje, így velük voltam elfoglalva.

Hogy hány óra lehetett, arra már nem emlékszem, minden esetre sötét volt, mikor a távolból tompa puffanások hallatszottak. Akkor már a felnőttek se beszéltek oly halkan, így őket figyelve, olyan szófoszlányok jutottak el füleimhez, hogy „ez lövések hangja”. De hogy hol, és kik, és miért lőnek, ezt ők se tudták.

Bródy Sándor utca - Rádió

Mamám nem tűnt se ijedtnek, se idegesnek. Határozottan közölte, hogy indulunk haza. Iparkodtunk a Sztálin út (ma: Andrássy út) és a Nagymező utca sarkán lévő trolimegállóba, hogy  trolival minél előbb hazaérjünk.

Édesapám éjfél körül ért haza. Félálomban még hallottam hangját, amint izgatottan újságolta mamámnak:  LEDÖNTÖTTÉK  A SZTÁLIN-SZOBROT !!!!

Sztálin megmaradt csizmája a talapzaton

1956. október

 A szabadság napjai: 

október 24./november 3.

A elkövetkező októberi napok, amikor is a felnőttektől „ellesett” reménykedéssel hallgattam a „BBC”, a „Szabad Európa” és az „Amerika Hangja” adásait, gyermeki emlékezetemben egybefolynak.

Kivételt a másnap - október 24. - képez. E napon sírva próbáltam meggyőzni szüleimet, hogy engedjenek iskolába, hiszen fél 2-től a Mária néni vár és ha nem megyek, igazolatlan hiányzásom lesz… Természetesen ők próbáltak megnyugtatni, hogy ilyenkor  nincs tanítás és más szülő se engedi el otthonról gyerekét. Hittem is, meg nem is amit mondtak, de mivel nem tehettem mást, döntésükbe belenyugodtam.

1956/57.

Hernád utcai Leányiskola, III./c. osztály

(a bal oldali ülő sorban balról a negyedik vagyok én;

a jobb oldali  ülő sorban a második: életre szóló barátnőm, Handler Évi)

Ezekből – a számomra egybemosódó – októberi napokból -  egy apró epizódra emlékszem:

A Kossuth Lajos utca és a Semmelweis utca sarkán lévő „Harmónia” szovjet könyv-, és hanglemezboltot  és árukészletét összetörte-zúzta, majd a könyveket fel is gyújtotta a népharag... Ezt meghallva, édesapám az egyik szomszédunkkal elment kíváncsiskodni az üzlethez. Portyájukról zsákmányként papám pár bakelit-darabot hozott haza, melyek némelyikén - számomra ismeretlen betűkkel - a szilánkosra tört hanglemezek címfoszlányait olvashatta az, aki ismerte a ciril betűket…

Az összetört üzlet..

..és a felgyújtott könyvek az összetört hanglemezekkel

A Köztársaság tér ostroma után után Handler Évi barátnőmmel, valamint szüleinkkel - Mindenszentek ünnepe és a közelgő halottak napja okán - elindultunk a Kerepesi temetőbe, ahol mindkettőnk nagyszülei nyugodtak. Apáink azonban „kitalálták”, hogy ejtsük útba az elmúlt napok véres eseményeinek helyszínét…. Emlékszem, a Rákóczi útról a térre vezető utcák feketéllettek a hozzánk hasonlatosan bámészkodó embertömegektől…. A két papa –  férfikíváncsiságtól hajtva – hogy közelebb jusson a térhez,  átverekedte magát e tömegen…. Visszatérve (arcukon döbbenetet láttam) suttogva - hogy mi gyerekek ne halljuk -  mesélték el feleségeiknek a téren látottakat……..

Elek László ÁVH-s sorkatona meglincselése

Ezek után némán sarkonfordultunk és elindultunk tényleges uticélunk, a Kerepesi temető felé. Útközben szomorú szívvel láttam a szétlőtt „Magyar Divatcsarnok”-ot, ahol épp az október  23-at megelőző héten vásároltunk valamit és melynek előcsarnokában akkor egy – gyereksziveket megdobogtató, csodálatos papírmassé, lábbal hajtható játékautó - volt kiállítva. Hogy azt ki, és miként nyerhette meg, nos arra már nem emlékszem, az elpusztult épületet látva, én csak azt a szép sárga autót sirattam…..

„Magyar Divatcsarnok”, ahol porrá égett álmaim autója..

A Rákóczi úton, a temető felé haladva, az üzletek belövésektől betört üvegű kirakataiban kézzel írott táblák voltak ilyesmi feliratokkal: „a bolt árukészletét megőrzése …itt és …itt adtuk le (és itt egy név és cím következett); aláírás: A szabadságharcosok”. Mondanom se kell, ezt se nagyon értettem…

A Kerepesi temetőhöz érve, bementünk annak főbejáratán. Nagyszüleink sírjaihoz azon a belső főúton kellett végigmennünk, mely mellett a ravatalozó is állt. …. A LÁTVÁNY oly váratlanul tárult elénk, hogy – a bennünket egyébként a széltől is óvó - szüleink már semmit se tehettek.. A temető hullaházának telítettsége miatt, a ravatalozó előterének kövén, egymás mellett feküdtek véresen, viharkabátban, az elmúlt napok harcaiban elesett szabadságharcosok….( a Szerző megjegyzése: a Kerepesibe eltemetett szabadságharcosok sírjait később beszántották, helyén a Munkásmozgalmi Pantheon létesült) 

Az 1956-os magyar forradalomból gyerekként nekem ezen emlékek jutottak osztályrészül...

/A felhasznált képeket az 56-os Intézet Fotótárából, valamint a „Stiftung zur Aufarbeitung der SED-Diktatur” alapítvány képanyagából válogattam/

Robert Capa születésnapjára

A háborúk fotósa

Robert Capa 1913. október 22-én született Budapesten Friedmann Endre néven, jómódú szülők második gyermekeként. 1931-ben Berlinbe ment, ahol a Deutsche Hochschule für Politik újságíró szakának hallgatója lett. Ennek elvégzése után a Dephot Fotóügynökségnél helyezkedett el. 1933-ban a nácik hatalomra jutása után Párizsba ment, ahol le is telepedett. André Kertész állt mellé és tagja lett a párizsi emigrációban élő Kassák Lajos „Munka-Kör”-ének.  

1932. november 25. Koppenhága – Trockij előadást tart

A francia baloldali újság, a Regards fotósaként első feladatául azt kapta, hogy az 1932-ben a koppenhágai egyetemen előadást tartó Trockijról képeket készítsen. E Trockij-sorozata hozta meg számára az ismertséget. Képeit 1934-től szignálta Robert Capaként.

1936-1937-ben részt vett a spanyol polgárháborúban. Itt ismerkedett meg és lett szerelmes a szintén fotográfus Gerda Taro-ba, akit a polgárháborúban egy tank elgázolt.

1937 – Gerda és Capa Párizsban

Capa ekkor készítette az őt halhatatlanná tevő A milicista halála című felvételét.

1936 – fiatal milicista pár

1936 - Bajtársak

Fiatal harcosok az árnyékban pihennek

1938-ban a japán megszállás idején hat hónapot töltött Kínában

1938 – fiatal kínai nők katonai kiképzésen

1939-ben az Egyesült Államokban telepedett le. A II. világháború kitörése után Angliában, afrikai hadszíntereken, Olaszországban, Franciaországban, Belgiumban és Németországban fényképezett.

1943 – az amerikai haditudósító, Robert Capa

London német bombázása– óvóhelyre szaladó anya

Párizs – a lakosság kopaszra nyírt francia fiatal nőt – német katonától származó - gyermekével a karján szidalmaz

1943 – olasz paraszt mutatja az utat egy amerikai katonának

Amerikai hadifogságba került német tiszt ellenőrzése

Capa sevéhez fűződik a D-Day, az amerikai partraszállás megörökítése is. A fotóit előhívó laboráns figyelmetlensége miatt mindössze hét kép maradt meg e sorozatból, ez a hét azonban, ha más egyebet nem csinált volna, biztosította világhírét.

1944 – Capa még a partraszállás fényképezése előtt

1944. június 6. – a normandiai partraszállás

1947-ben John Steinbeckkel hosszabb időt töltött az egykori Szovjetunióban. 1947-ben megalapította a Magnum Fotóügynökséget, melynek vezetését halála után testvére vette át.

1947 – Steinbeck és Capa a Szovjetunióban

1948-ban hat hetet töltött Magyarországon.

1948 – Budapest, belvárosi utca

1948 – divatbemutató a Váci utcai szalonban

1950-ben Izraelben járt, hogy az ottani telepesek életét fényképezze.

1950 – Izrael, telepesek érkezése

1950 – Izrael, árván maradt gyerekek a telepesek táborában

1954-ben a Life magazin felkérésére Indokínába utazott, ahol Thai Binh-ben egy taposóaknára lépve, 1954. május 25-én életét vesztette.

Thai Binh

Robert Capa életét és fotóművészetét a háborúk határozták meg. Tizennyolc év alatt öt háborúban vett részt, de - noha vonzotta a veszély - gyűlölte a háborút. A hitelesség, a háború okozta szenvedés együttérző bemutatása képeinek egyik legnagyobb erénye. Elkötelezett fotográfus volt, mindig az áldozatok oldalán állt. Mottója volt: "Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel" - azaz a témához közel kell menni, csak úgy hiteles – halálát is ez a közelség okozta. A fotók – kettő kivételével - a 2009-es Capa kiállításon, a Magyar Nemzeti Múzeumban voltak láthatók.

1952 – Párizs: a fotós, aki vállalta a veszélyt és szerette az életet, no meg a  szép nőket…

Arthur Rimbaud születésnapjára

A franciaországi Charleville-ben 1854. október 20-án egy mindössze 37 évet élt zseni született.  Ennyi idő önmagában se elég hosszú idő, hogy valaki beírja magát az irodalomtörténetbe. Ő pedig, mikor meghalt, már rég nem volt költő…

Tizenkilenc évesen hátat fordított az irodalomnak. Elment egzotikus áruk kereskedőjének és ügynökének. Abban az időben, amikor a hirtelen rárontó betegségben meghalt, trópusi fűszerekkel és főleg elefántcsonttal kereskedett.

Élete és benne irodalmi teljesítménye minden fantáziával felépített kalandregényt felülmúl. Eleinte csak az irodalmi körökben vették tudomásul, mint csodagyereket, de már az első versgyűjtemény népszerűvé tette. Nemcsak formabiztossága és szemléletessége tűnt fel, hanem témáinak változatossága is. Ő már csak azért is lehetett sokhangú költő, mert szakadatlanul érdeklődött az élő költők és a klasszikus hagyományok versei iránt, mohón szívott magába minden hatást. Ugyanakkor néha egy napon belül írt egészen különböző stílusú verseket.

Kezdettől fogva hatott rá Victor Hugo romantikája, de nemsokára a parnasszisták fegyelmezett személytelensége is. Verlaine rövid hetek alatt rászoktatta az érzelmek gátlástalan és hangulatos közlésére. Majd mindezek után találkozott a nem régen meghalt Baudelaire költészetével, amelyet ismerősei, a magukat szimbolistáknak mondó költők  mintaképeiknek vallottak.

A tizenhét éves Rimbaud már szimbolistának mondta magát. Utólag, ismerve életművét és hatását, nagyon nehéz megállapítani, hogy stílustörténetileg és világnézetében mi is volt. De ez mindegy is: Költő volt, istenadta, szent  Költő!

Életműve ma, több mint másfél évszázada eleven az irodalmi életben. Nincs olyan európai nyelv, amelyre le ne fordították volna verseinek jó részét.  Mi a titka ennek a változatlan sikerességnek? Mi más, mint az igaz Költészet varázsa?

KÓBORLÁSAIM

Mentem, két öklöm két ronggyá rohadt zsebemben.
A köpeny vállamon már eszmévé szakadt.
Szolgáltalak, Múzsám, menvén az ég alatt,
s nem álmodott még hejh! szerelmet senki szebben!

Féltett nadrágomon nagy lyuk ékeskedett.
Kicsiny Hüvelyk Matyi, rímet pergetve léptem
s mélán. Szállásra a Nagy Medve várt az égen.
Csillaghad döngicsélt lágyan fejem felett.

Hallgattam züm-zümük, s egy árok volt az ágyam
szeptember estjein s a homlokomra lágyan
mint frissítő ital, estharmat csöppje hullt;

rímeltem s míg a fák között vad árny hajolt át,
térdemre dőltem és sebzett cipőm zsinórját
pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt!

Radnóti Miklós fordítása

Fotó: Janos Stekovics

Őszi séta a Normafánál

BejegyzésJudit László által

Déry Tibor születésnapjára

Az 1894. október 18-án született Déry Tibor 1952-ben egy baráti összejövetelen találkozott először a 33 éves Kunsági Máriával. Az író éppen válófélben volt, és a színésznő Mária is túl volt már egy házasságon és több szerelmi kapcsolaton. A kiskunmajsai malomtulajdonos lánya viszonylag későn, 25 évesen került a színészi pályára.

A feltűnően szép lány a Vígszínházban kezdetben jó szerepeket játszott, mellette modellkedésből, reklámokból élt. Ahogy a naiva-szerepek lassan elfogytak, átkerült az Operettbe, ahol jelentéktelenebb feladatok várták.

„Déry Tibornál ebédeltem, fantasztikus ember. És milyen nagy író! Mindenki csodálja, én is. Még aznap a barátnője lettem.” – írta naplójában Mária, vagy ahogy eredeti neve (Hullman Erzsébet) után mindenki hívta, Böbe.

Kezdetben könnyű kapcsolatnak indult a viszonyuk. Böbének imponált az ismert író közeledése, Tibornak pedig a játékos, vidám, fiatal színésznő vonzalma.

Déryt kortársai nőcsábásznak tartották, a fiatal barátnő nem keltett különösebb meglepetést. Erről később így vallott az író: „Fiatalabb koromban Don Juannak tartottak, oktalanul. Hűséges természet vagyok, ami kizárja, hogy bármikor is nőcsábász lehettem volna. Noha voltak szerelmeim… De azok őszinték voltak, egy életre szóltak, amíg amíg végük nem szakadt. Többnek éreztem magamnál azt, akivel szerelembe estem, tehát nem lehettem Don Juan.”

Mindenesetre a kalandból szerelem lett, Déry megkérte Böbe kezét. „Sose legyek boldogabb, mint veled vagyok immár egy éve”, – írta válaszában a nő.

A házassági tervre Déry barátai megbotránkoztak, a nem különösebben művelt, impulzív színésznőt nem tartották az íróhoz valónak.

„Böbe ellen egész írói összeesküvés bontakozott ki” – jegyezte fel Méray Tibor. „Örkény István és mások teljesen fel voltak háborodva. Abból indultak ki, hogy Böbe … megfogta magának az idős írót, csak a hírnév és a pénz érdekli.” Erősen melléfogtak, mert Böbe nagyon jó feleségnek bizonyult.

Házasságkötésükre 1955. novemberében került sor. Boldogok voltak, gyerek híján kutyájukat, Nikit kényeztették. Másfél évet élhettek együtt.

Déryt az ’56-os forradalomban való részvétele miatt 1957-ben letartóztatták, és kilenc év börtönre ítélték. Első levele a feleségének szólt: „Édes kis Böbém, egyetlenem! Legfőbb mondanivalóm számodra, hogy nagyon szeretlek, nagyon boldog vagyok veled, s hogy további életem során egy percig sem akarnék nélküled élni. … szerelmedre, derűdre olyan szükségem van, mint a levegőre.”

Déry édesanyja 93 éves volt, egy fiát már elveszítette, ezért Tibor nem akarta, hogy a letartóztatás híre sokkolja. Külföldi filmforgatásokról írt leveleket, Böbe pedig eljátszotta a neki írt szerepet a kegyes hazugságokban.

Akárcsak Déry, aki a börtönben egyre betegebb lett, de folyamatosan feleségét bíztatta: „Sohase gondoltam volna, hogy ez az öregedő szív még ennyi szeretetre képes, s hogy ennyire be tudod tölteni. … Nehéz sorsot kaptál tőlem, édes egyetlenem.”

Böbe sokáig nem merte elárulni Tibornak, hogy a mama az óvintézkedések ellenére meghalt. Mindent követ megmozgatott férje ügyének méltányosabb kezeléséért.

Ontotta a leveleket, hol a politikai bizottságnak, hol Kádárnak, hol Hruscsovnak írt. „Életemmel tudom garantálni, erre önnek szavamat adom, hogy a hátralévő életében munkájával tesz tanúbizonyságot a kommunizmus ügye mellett.” – írta kétségbeesésében a szovjet pártfőtitkárnak.

A nemzetközi tiltakozások és Böbe kitartása végül eredményt hoztak: a 66 éves író 1960-ban egyéni kegyelemmel szabadult. Hogy Hruscsov megkapta-e Böbe levelét, nem tudjuk, de ígéretét számon kérte rajta a hatalom.

Déry kiszabadulása után is sikerrel alkotott. Hazatérése történetét a magyar irodalom egyik legszebb elbeszélésben, a „Szerelem”-ben írta meg. (Az elbeszélésből 1970-ben Makk Károly olyan főszereplőkkel rendezett egy halhatatlan filmet, mint Darvas Iván, Törőcsik Mari és a mama szerepét alakító, az akkor már a 90-es éveiben járó néhai Molnár Ferenc színésznő felesége, Darvas Lili).

Egyik legismertebb műve a “Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról” 77 évesen íródott. A regényből Presser Gábor megzenésítésével nagy sikerű musical készült, melyet hosszú éveken át játszott a Vígszínház.

Böbe nem akarta újra elveszíteni a férjét, ezért óvta, sőt tiltotta az ellenzéki mozgalmaktól és akcióktól. Amikor Déry alá akarta írni a Charta ’77 ellenzéki szolidaritási nyilatkozatot, felesége eltántorította a szándékától. Sőt, Aczél György Böbén keresztül azt is elérte, hogy az akkoriban külföldön legismertebb magyar író az osztrák tévében elhatárolódjon az akciótól. A tévéfelvételen látszik, ahogy Déry kényszeredett nyilatkozata közben kinéz a feleségére, és megkérdezi: elég lesz már?

A Déry-házaspár

Amikor Déry néhány hónappal később meghalt, az addig egészséges, mindössze 58 éves Böbe szinte azonnal súlyosan megbetegedett. Másfél évvel élte túl a férjét.

"A varázsló kertje" - Gulácsy Lajos születésnapjára

A magyar festészet egyik nagy magányos, eredeti tehetségű, tragikus sorsú víziós festőművésze 1882. október 12-én született.

Önarckép – 1903

A fenti címmel a Kogart Galéria (köz- és magángyűjteményekből válogatva)  2008-ban Gulácsy festészetének teljes keresztmetszetét adó, eddig legjelentősebb gyűjteményes kiállítását rendezte meg. E kiállításon jártam én is, és készítettem a tárlatlátogatásról egy kis szöveges-képes ízelítőt.

A személyét és képeit körülvevő rejtélyek sokasága miatt már életében is különc, magányos művésznek tartották. Miközben kortársainak többsége a kor haladó stílusáramlatainak valamelyikéhez kapcsolódott, ő egyfajta múltba vágyódástól vezetve sajátos álomvilágot alakított ki magának, amelyet különféle valós vagy mesebeli alakokkal népesített be.

A kiállítás címadó képe (1906)

Elemzőinek véleménye szerint a festő 1904-es firenzei tartózkodásával hozzák kapcsolatba. Varázslat volt a címe. Emlegetik A varázsló kertje címen is.

Tűnődés

A reneszánsz szellemiségétől átitatott itáliai városok, és az olasz táj szépsége rabul ejtette érzékeny lelkét, ide menekült saját korának egyre erősödő politikai és társadalmi problémái elől. Az angol preraffaelita mozgalomtól a szecesszión át a szimbolizmusig több stílusirány nyomai is megtalálhatók alkotásaiban, mindezeket azonban egyéni módon használja fel saját képi világának kialakításához.

Naplemente Itáliában

Zarándok hazatérése 1907

  

Szerelmesek holdfénynél

Extázis 1908

Dante találkozása Beatricével 1910

Bolond és katona 1910

Várostrom 1910

Nő gyertyával 1912

Golgota 1912

Szláv jósnő 1912

Régi kert 1913

Gulácsy kézírása I.

Gulácsy kézírása II.

Fiatal nő rózsával 1914

A háború kitörésekor 1914. augusztus 19-én Velencében Gulácsy idegrendszere összeroppant és beszállították a velencei idegszanatóriumba, ahonnan kikerülve 1932-ben bekövetkezett haláláig a Lipótmező lakója volt. E korszakban ópiumos álombirodalmának, Naconxipannak tájait, embereit ábrázolja gyöngéd színű, lágy tónusú szürrealisztikus képekben (Ópiumszívó álma; Rózsalovag), ennek ellenére nem adatott meg neki a szürrealizmus pokoli szabadsága sem.

Nakonxipánban hull a hó (Egynapos hó)

Az ópiumszívó álma 1918

Ópiumos látomásos festészetének azonban véget vetett 1924-ben bekövetkezett vaksága. 1922-ben az Ernst Múzeumban gyűjteményes kiállítást rendeztek műveiből. Ekkor írta hozzá barátja, Juhász Gyula megrázó versét (Gulácsy Lajosnak).

Gulácsy Lajos 1932-ben bekövetkezett halálát követően az 1941-ben leleplezett síremlékén „Juhász Gyula: Gulácsy Lajos” c.  költeményének sorai állnak "Ó, csodálatos / Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda".

Gulácsy Lajos festészete ma is a közönség érdeklődésének középpontjában áll. Képei múzeumok és magángyűjtemények féltett kincsei, s művészetét a képzőművészettel foglalkozó szakemberek az öt legfontosabb modern magyar festői életmű között tartják számon. Éppen ezért szinte hihetetlen, hogy utoljára több mint négy évtizeddel ezelőtt rendeztek nagyszabású tárlatot Gulácsy Lajos munkáiból.

..és a kép, ami nekem a legjobban tetszett..

Francesca da Rimini és Paolo Malatesta 1903